Az, hogy nem mindenki üdvözül, nem mindenki tétettetik igazzá
és szentté, hanem csak a választottak, vagyis a hívők, ez a biblia egyik
legjobban kifejtett és igékkel leginkább alátámasztott igazsága.
Nézzünk meg talán először néhány olyan igét, melyek első
látásra mintha ellentmondanának ennek:
Íme az első:
2Kor 5:19 „Minthogy az Isten
volt az, aki Krisztusban megbékéltette magával a világot (az eredeti görög szó itt a G2889
- koszmosz), nem tulajdonítván nekik az ő bűneiket, és reánk bízta a
békéltetésnek igéjét.”
Ebben az igében a „világ” vajon tényleg, szó szerint az egész világot
jelenti?
Isten valóban megbékéltette az „egész világot” önmagával?
Nem helyes a tapasztalatainkból kiindulni, de azt hiszem, mindenki tudja, hogy
csak az képes Istennel megbékélni, aki benne bízik, vagyis benne hisz. Így valójában
egyedül a hívők azok, akik „megbékéltek” Istennel, ők azok, akik belátták, hogy
Isten annyira szeret minket, hogy az egyszülött Fiát adta…
Lehetséges, hogy ebben az igében a „világ”, az nem a szó
szerinti „egész világot jelenti?
Nézzünk meg ehhez még két másik igét is:
Ján 1:29 „Másnap látá János
Jézust ő hozzá menni, és monda: Íme az Istennek ama báránya, aki elveszi a
világ bűneit!”
Ján 6:33 „Mert az az Istennek
kenyere, amely mennyből száll alá, és életet (G2222 – dzoé) ad a világnak.”
Jézus valóban az egész világnak életet ad?
Az alábbi igékből mindenki láthatja, hogy nem erről van
szó!
Ján 3:36 „Aki hisz a Fiúban,
örök élete van; aki pedig nem enged a Fiúnak, nem lát életet (G2222 –
dzoé), hanem az Isten haragja marad rajta.”
Ján 5:40 „ nem akartok hozzám
jőni, hogy életetek (dzoé) legyen!”
Amikor tehát igét igével vetünk össze, már világosan
látszik, hogy a „világ” kifejezés nagyon gyakran a bibliában nem a szó szerinti
„egész világot” jelenti, hanem csak a hívőket, akik az „egész világban”
szétszórva léteznek. A zsidó gondolkodásban erőteljes volt az a kezdeti
meggyőződés, hogy a megváltó és a megváltás csakis és kizárólag az övék, mint
Isten „választott” népéé, ezért hangsúlyozza szerintem a biblia azt, hogy „Nem!
Krisztus áldozata, a Krisztusban elnyerhető bűnbocsánat az egész világé, a
pogányoké is, - nem csak a zsidóké - pontosabban mindenkié, aki csak ebben a
világban él, és Jézusban hisz!”
Mint például ebben az igeversben sem a szó szerinti „egész
világot” jelenti a világ (koszmosz).
Ján 12:19 Mondának azért a
farizeusok egymás között: Látjátok-e, hogy semmit sem értek? Íme, [mind] e
világ (G2889 -koszmosz),ő utána
megy.
Nem ment Jézus után a szó szerinti egész világ, csak a világ
hívő része.
Az alábbi ige elmondja, hogy a „világ” két részből áll.
Hívőkből és hitetlenekből. Isten csakis a világ hívő részét menti meg:
Máté 13:38 „A szántóföld
pedig a világ; a jó mag az Isten országának fiai; a konkoly pedig a
gonosznak fiai.”
Ezt a tényt sok-sok ige alátámasztja, így például:
Ján 3:16 „Mert úgy szerette
Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy (ha) valaki hiszen ő
benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.”
Isten tehát a fenti ige alapján nem úgy szerette a világot,
hogy mindenkit megment, hanem valójában úgy, „hogy aki hisz az Ő fiában”, az el
ne vesszen.
Ján 17:9 „Én ezekért
könyörgök: nem a világért könyörgök, hanem azokért, akiket nekem adtál,
mert a tiéid.”
Isten nem az egész világot menti tehát meg, nem az egész
világ örököl, hanem csakis a világnak a „hívő része”:
Róm 4:13 „Mert nem a törvény
által adatott az ígéret Ábrahámnak, vagy az ő magvának, hogy e világnak örököse
lesz, hanem a hitnek igazsága által.”
Ahogyan például a világ (koszmosz) ebben az igében sem a szó
szerinti „egész világot” jelenti, hanem a világnak csak a hívő (pogány) részét:
Róm 11:15 „Mert ha az ő (a zsidóság hitetlen része) elvettetésük a világnak megbékélése, micsoda [lesz] a felvételük hanemha élet a
halálból?”
Ez a fenti ige a kulcsa annak, hogy megérthessük, mit is értett Pál "világ" alatt az alábbi igében. Mindkét igében "megbékélésről" és "világról" van szó, mindkét igét Pál írta, tehát a párhuzam nyilvánvaló:
2Kor 5:19 „Minthogy az Isten volt az, aki Krisztusban megbékéltette magával a világot, nem tulajdonítván nekik az ő bűneiket, és reánk bízta a békéltetésnek igéjét.” vesd ezt össze az alábbival:
Róm 11:15 „Mert ha az ő (a zsidóság hitetlen része) elvettetésük a világnak megbékélése, micsoda [lesz] a felvételük hanemha élet a halálból?”
Pál Róm 11:15-ben arról beszél, hogy Isten elvetette a zsidóságnak azt a részét, amely nem hitt az Ő Fiában.
Máté 21:43 "Annak okáért mondom nektek, hogy elvétetik tőletek az Istennek országa, és oly népnek adatik, amely megtermi annak gyümölcsét."
Elmondja, hogy ez az "elvettetés" a "világnak megbékélése". Mit akart vajon ezzel mondani Pál? Azt, hogy a zsidó nép elutasítását követően a korabeli keresztények a pogányokhoz fordultak, és valójában a nem hívő zsidó testvéreik makacs ellenállása, majd keresztényüldözése elősegítette azt, hogy a pogányok Jézusról halljanak és megtérjenek Istenhez.
Apcs 22:4 "És ezt a tudományt üldöztem mind halálig, megkötözvén és tömlöcbe vetvén mind férfiakat, mind asszonyokat." - mondta Pál is.
Szóval, Pál szóhasználatában "a világ megbékélése" az nem a szó szerinti egész világot jelenti, hanem a "világot", mint a zsidó népen kívüli népek sokaságát. Ahogyan például mi is használjuk keresztényként azt a szófordulatot, hogy "visszament a világba", vagy például "világi ember". Ekkor a "világon" az Isten népén kívüli embereket, embercsoportokat értjük. Éppen így, Pál is a "világon" a fenti igékben a zsidó népen kívüli embereket, embercsoportokat értette, akiknek egy része a Jézusról szóló evangéliumot hallva - annak ellenére, hogy nem tartozik a zsidó néphez, tehát a külső világ része, mégis - megbékül majd Istennel.
Az, hogy ez nem mindenkire vonatkozik, tehát nem a szó szerinti egész világ fog megbékélni Istennel, az az alábbi igéből is világosan látszik:
1Kor 11:32 „De mikor
ítéltetünk, az Úrtól taníttatunk, hogy a világgal együtt el ne kárhoztassunk.”
Az üdvösség tehát és a "megbékélés" nem mindenkié, nem a szó szerinti „egész világé”, hanem az "egész világban" élő hívőké.
Ján 8:24 „Azért mondám
nektek, hogy a ti bűneitekben haltok meg: mert ha nem hiszitek, hogy én
vagyok, meghaltok a ti bűneitekben.”
Ján 3:36 „Aki hisz a Fiúban,
örök élete van; aki pedig nem enged a Fiúnak, nem lát életet, hanem az
Isten haragja marad rajta.”
Apcs 10:43 „Erről a próféták
mind bizonyságot tesznek, hogy bűneinek bocsánatát veszi az ő neve által mindenki,
aki hiszen ő benne.”
A többiek tehát nem veszik a bűneiknek a „bocsánatát”. Csak,
aki hisz! Mindenki, aki hisz! A többiek, az egész hívőkön kívüli világ a gonoszságban vesztegel:
1Ján 5:19 "Tudjuk, hogy Istentől vagyunk, és az egész világ a gonoszságban vesztegel."
Csak a hívők "látnak életet", csak a hívők támadnak fel az örök életre, csak a hívők Isten fiai, és csak a hívőknek hozott üdvösséget Krisztus!
Luk 20:35 - 20:36 "De akik méltókká tétetnek, hogy ama világot elvegyék, és a halálból való feltámadást, sem nem házasodnak, sem férjhez nem adatnak: Mert meg sem halhatnak többé: mert hasonlók az angyalokhoz; és az Isten fiai, mivelhogy a feltámadásnak fiai."
Gal 3:26 "Mert mindnyájan Isten fiai vagytok a Krisztus Jézusban való hit által."
Ján 1:12 "Valakik pedig befogadák őt, hatalmat ada azoknak, hogy Isten fiaivá legyenek, azoknak, akik az ő nevében hisznek;"
A nem hívők, a hitetlenek Isten haragja alatt vannak, és ha nem térnek meg, elszenvedik azt és el fognak veszni.
Ef 5:6 "Senki titeket meg ne csaljon üres beszédekkel; mert ezekért jő az Isten haragja a hitetlenség fiaira."
Kol 3:6 Melyek miatt jő az Isten haragja az engedetlenség fiaira;
Ján 3:36 "Aki hisz a Fiúban, örök élete van; aki pedig nem enged a Fiúnak, nem lát életet, hanem az Isten haragja marad rajta."
Zsolt 37:38 "De a bűnösök mind elvesznek; a gonosznak vége pusztulás."
1Kor 1:18 "Mert a keresztről való beszéd bolondság ugyan azoknak, akik elvesznek; de nekünk, kik megtartatunk, Istennek ereje."
2Kor 4:3 "Ha mégis leplezett a mi evangéliumunk, azoknak leplezett, akik elvesznek:"
2Thess 2:10 "És a gonoszságnak minden csalárdságával azok között, akik elvesznek; mivelhogy nem fogadták be az igazságnak szeretetét az ő üdvösségükre."
Ajánlom még az alábbi írást és videót is a téma iránt érdeklődőknek:
" Roger Olson, egy arminianista kortárs, habozás nélkül válaszol erre a kérdésre: “Az arminianisták hiszik, hogy a Krisztus halála, egy egyetemes / univerzális gyógyírt biztosít az örökölt bűnökért.” Más szavakkal, Krisztus meghalt mindenkiért. Akkor, miért nem üdvözül mindenki? A válasz: azért, mert az Isten által nyújtott megváltásnak az alkalmazása, már nem az Istentől függ, hanem az arminianizmus szerint, a bűnös embertől. Az arminianista irányzatban, Krisztus azért adja az Ő életét, hogy lehetővé tegye mindenki számára a megváltást, de a Krisztus halála nem vált meg senkit igazából. A bűnös ember az, aki hatékonnyá teszi ezt, a Krisztusban való hit által. A Szentírás viszont, fordítva mutatja be ezt a helyzetet: azért hiszünk, mert Isten által ki voltunk választva, hogy legyünk hívők, és Krisztus azért halt meg a Kálvária keresztjén, hogy tegye hatékonnyá ezt a megváltást a mi életünkben.
Az Úr Jézus, világosan tanítja azt, hogy az Ő bárányai hallják az Ő hangját és követik Őt azért mert az Övéi, és nem azért lesznek az Övéi, mert hallották az Ő hangját és követik Őt. Más szavakkal, a kiválasztás nem a hit következménye, hanem a kiválasztás hozza létre a hitet.
Bizony, bizony mondom néktek, aki nem az ajtón megy be a juhok aklába, hanem máshol mászik be, az tolvaj és rabló. Aki pedig az ajtón megy be, a juhok pásztora az. Ennek az ajtónálló ajtót nyit, a juhok hallgatnak a szavára, ő a maga juhait a nevükön szólítja, és kivezeti őket. Amikor a maga juhait mind kiereszti, előttük megy, és a juhok követik, mert ismerik a hangját […] Én vagyok a jó pásztor, és a jó pásztor életét adja a juhokért […] Én vagyok a jó pásztor, én ismerem az enyéimet, és engem is ismernek az enyéim, mint ahogy ismer engem az Atya, és én is ismerem az Atyát, és életemet adom a juhokért. Más juhaim is vannak nekem, amelyek nem ebből az akolból valók, azokat is elő kell hoznom, és hallgatnak majd az én hangomra, és lesz egy nyáj és egy pásztor” (Jn. 10:1-4, 11, 14-16).
Az utolsó igevers igen felvilágosító ebben a témában. Az Úr Jézus, megerősíti azt, hogy vannak más bárányai is, akik nem tartoznak az Izrael népéhez, viszont igenis Ő hozzá tartoztak. És pontosan ezért, mert az Övéi, az Úr el van kötelezve arra, hogy megkeresse és elhozza Őket az akolba. Más juhaim is vannak nekem (jelen idő), amelyek nem ebből az akolból valók (még nincsenek az akolban, de az Övéi), azokat is elő kell hoznom (jövő idő), és hallgatnak majd az én hangomra, és lesz egy nyáj és egy pásztor”.
Pál apostolnak a misszió munkája alatt Korintusban, az Úr megjelenik neki egy látomásban és azt mondja: “Ne félj, hanem szólj és ne hallgass: Mert én veled vagyok és senki sem támad reád, hogy néked ártson; mert nékem sok népem van ebben a városban” (ApCsel. 18:9-10), utalva a nem hívő korintusiakra, akik a megváltásra kellet, hogy jussanak Pál prédikációja által. Krisztus elkötelezte magát, hogy elhozza az összes bárányát, az evangélium prédikálása által.
És, hogy-hogy ezek a bárányok az Övéi lettek? Azért, mert Isten az Atya, szuverén módon kiválasztotta őket, hogy legyenek a Krisztuséi. “Az én Atyám, a ki [azokat] adta nékem, nagyobb mindeneknél”, mondja az Úr a János 10:29-ben. Ez ugyanaz a gondolat, amit megtálalhatunk az élet kenyeréről szóló beszédben (Jn. 6:35, 37-39, 44) és a Krisztus főpapi imádságában az Ő tanítványaiért (Jn. 17:6-10, 20).
Azoknak akik nem Krisztus bárányai, nyitva van a fülük sok más hangra, kivéve az Úr Jézuséra (Jn. 10:24-27). A Krisztus bárányai viszont kimutatják, hogy az Övéi azzal, hogy meghallják az Ő hangját és követik Őt. Lehetséges, hogy egy bizonyos ideig elveszett utakon járjanak, ide-oda; de előbb vagy utóbb felismerik az Ő pásztoruk hangját és Ő hozzá fognak jönni bűnbánattal és hittel.
Ezekért a bárányokért adta az Úr Jézus az életet a Kálvária keresztjén. “A tolvaj nem egyébért jő, hanem hogy lopjon és öljön és pusztítson; én azért jöttem, hogy életök legyen, és bővölködjenek. Én vagyok a jó pásztor: a jó pásztor életét adja a juhokért. A béres pedig és a ki nem pásztor, a kinek a juhok nem tulajdonai, látja a farkast jőni, és elhagyja a juhokat, és elfut: és a farkas elragadozza azokat, és elszéleszti a juhokat. A béres pedig [azért] fut el, mert béres, és nincs gondja a juhokra” (Jn. 10:10-13).
Itt tálalható egy ellentét Krisztus, mint a Jó Pásztor és a béres pásztorok között, akik nem szeretik az ő bárányaikat, mert nem az Övéik. A zsidó törvények előírtak, hogy ha egy farkas megtámadta a nyájat, akkor a béres pásztor feladata az volt, hogy megvédje őket. Viszont, ha két farkas támadta meg a nyájat akkor, úgy tűnt, hogy már nincs mit tenni, és ezek a pásztorok elszaladhattak, anélkül, hogy felelniük kellett volna a szenvedő bárányokért. A Jó Pásztor, viszont az életét adta a bárányokért (Jn. 10:15).
Mi történt volna a nyájjal, abban az esetben, hogyha a farkas megtámadta volna és megölte volna a pásztort? A bárányok ki lettek volna szolgáltatva a farkasnak, és felfalta volna őket. Viszont ebben az esetben, a Jó Pásztor halála életet adott a bárányoknak. Így tehát, Krisztus nem azért halt meg a Kálvária keresztjén, hogy lehetővé tegye a megváltást mindenki számára, de senkinek nem biztosítva az üdvösségét. Krisztus, az életét az Ő bárányaiért adja, azokért akiket az Atya Neki adott, akiket név szerint ismer, -mondja ebben a részben. Mivel meghalt az Ő bárányaiért, ezzel Krisztus biztosította az üdvözülését minden egyes báránynak. Ezt az üzenetet, újra és újra megtálaljuk a Szentírás oldalaiban:
“Pedig betegséginket ő viselte, és fájdalmainkat hordozá, és mi azt hittük, hogy ostoroztatik, verettetik és kínoztatik Istentől! És ő megsebesíttetett bűneinkért, megrontatott a mi vétkeinkért, békességünknek büntetése rajta van, és az ő sebeivel gyógyulánk meg. Mindnyájan, mint juhok eltévelyedtünk, kiki az ő útára tértünk; de az Úr mindnyájunk vétkét ő reá veté. […] Mert lelke szenvedése folytán látni fog, és megelégszik, ismeretével igaz szolgám sokakat megigazít, és vétkeiket ő viseli” (Ézs. 53:4-6, 11).
“Szűl pedig fiat, és nevezd annak nevét Jézusnak, mert ő szabadítja meg az ő népét annak bűneiből” (Mt. 1:21). “Mert az embernek Fia sem azért jött, hogy néki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és adja az ő életét váltságul sokakért” (Mark 10:45).
Tehát Krisztus halála nem teremti meg a lehetőséget, hogy néhányan üdvözülhessenek, hanem sokakat megvált, értük adva az Ő életét.
“Viseljetek gondot azért magatokra és az egész nyájra, melyben a Szent Lélek titeket vigyázókká tett, az Isten anyaszentegyházának legeltetésére, melyet tulajdon vérével szerzett” (ApCsel. 20:28).
“Mert azt, aki bűnt nem ismert, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk ő benne” (2Kor. 5:21). Krisztus bűnné tétetett értünk, és Isten az Ő haragját Reá öntötte ki, amit valójában mi érdemeltünk volna meg. Ha Ő az egész világért halt volna meg, akkor az egész világ meg lenne váltva, mert nem lenne igazságos ugyanazt a bűnt kétszer büntetni. Viszont Krisztus ezt az Ő bárányaiért tette, akiknek az Ő tökéletes igazságosságát tulajdonította a hit által (Rom. 4:1-12).
Ti férfiak, szeressétek a ti feleségeteket, miképpen a Krisztus is szerette az egyházat, és Önmagát adta azért; Hogy azt megszentelje, megtisztítván a víznek feredőjével az Ige által, hogy majd Önmaga elébe állítsa dicsőségben az egyházat, úgy hogy azon ne legyen szeplő, vagy sömörgözés, vagy valami afféle; hanem hogy legyen szent és feddhetetlen” (Ef. 5:25-27). A keresztyén férjeknek, kell legyen egy bizonyos fajta szeretetük minden ember felé; de van egy olyan féle szeretet és kapcsolat, ami kizárólag a mi feleségeinkkel kell legyen és senki mással. És pontosan ilyen Krisztus kapcsolata az Ő gyülekezetével. Odaadta magát érte, hogy megszentelje és majd azon a napon bemutassa, mint egy dicsőséges gyülekezetet.
Tehát, Krisztus nem azért adta az életét a kereszten, hogy helyezzen el bennünket a “megbocsájtható” kategóriába. Ő azért halt meg, hogy megváltsa az Ő népét az ők bűneikből, hogy váltságul adja az Ő életét sokakért, hogy megnyerje az Ő gyülekezetét, “Aki önmagát adta mi érettünk, hogy megváltson minket minden hamisságtól, és tisztítson önmagának kiváltképpen való népet, jó cselekedetekre igyekezőt” (Tit. 2:14). És ezért a főpapi imájában a János 17-ben, Jézus nem a világért jár közben, hanem az Övéiért: ” Én ezekért könyörgök: nem a világért könyörgök, hanem azokért, akiket nékem adtál, mert a tiéid” (Jn. 17:9, 20). "
Jelenleg a vezető hírek között szerepel a zsidó-palesztin konfliktus, a nemrég kirobbant közel-keleti háború, amely a Hamász által elkövetett gyilkosságok és túszejtések nyomán lángolt fel ismét Izrael és az arab világ között. Minden lehetőség adott, hogy egy jóval nagyobb világégéssé fejlődjön. A világ szeme jelenleg az 1948-ban megalakult Izraelre szegeződik. Természetesen az emberek, a politikusok, az egyes nemzetek és nemzetközi szervezetek mind-mind állást foglalnak a konfliktusban. Az USA Izraelt támogatja, hiszen az Amerikai Egyesült Államok történelmi szövetségese a XX. században megalakult kis államnak. Ennek egyik oka, hogy az USA-ban nagy tömegben élnek bevándorolt zsidók, és az Államokat ma is részben zsidó származású vezetők irányítják.
De mi történik valójában? Nézzük meg mindezt a Biblia tanításai tükrében! Ez az, ami igazán számít, nem pedig a világ szempontjai szerinti megítélés. Ma keresztények milliói, felekezetek és egyházi vezetők sokasága áll ki a politikai Izrael mellett, bibliai gyökerekre hivatkozva, támogatva a zsidó népet. Mindeközben Izrael miniszterelnöke a Tórából idézve alapozza meg a gázai övezetben folyó fegyveres megtorlást, szent háborúnak nevezve azt. Sok keresztény felekezet vezetője hangsúlyozza, hogy Izrael állam mai háborúin keresztül bibliai próféciák teljesülnek a szemünk előtt, és Izraelt, mint Isten népét kötelessége minden kereszténynek támogatnia. A háttérben az az eszme áll, hogy a mai Izrael földjén élő zsidók az ószövetségi kiválasztott nép egyenesági leszármazottjai, a mai államalakulat az ókori királyság jogutódja, tehát a zsidók ma is Isten kiválasztott népét alkotják.
Történetileg és a Szentírás szerint Ábrahám utódai, Izrael gyermekei valóban Isten kiválasztott népe voltak, Isten ígérete alapján.
Az Úr ezt mondta Abrámnak: Menj el földedről, rokonságod közül és atyád házából arra a földre, amelyet mutatok neked! Nagy néppé teszlek, és megáldalak, naggyá teszem nevedet, és áldás leszel. Megáldom a téged áldókat, s megátkozom a téged gyalázókat. Általad nyer áldást a Föld minden nemzetsége. (1Mózes 12:1-3)
Az Izrael nevet egyébként eredetileg a pátriárka unokája, Jákób (a név jelentése: csaló) kapta az Úr angyalával folytatott küzdelme végén. A szó jelentése: Isten harcosa. E név azonban tovább örökítődött, még a Biblia utolsó könyvében is megtaláljuk, de már sokkal tágabb jelentésben. Ráadásul mindössze egyetlen betű különbség van – legalábbis magyar nyelven – Ábrahám legidősebb fia, Izmael és az előbb említett Izrael között. Izmael nem Isten, hanem Szárai tanácsára született az egyiptomi szolgálótól, és lett végsősoron forrása a mai napig élő-ható zsidó-palesztin (filiszteus) konfliktusnak. Az Úr ezt előre látta és elmondta Hágárnak:
Ezt is mondta neki az Úr angyala: Nagyon megsokasítom a te utódaidat, annyira, hogy meg sem lehet őket számolni. … Íme, teherbe estél, és fiút fogsz szülni. Nevezd Izmaelnek, mert hallott az Úr nyomorúságodról. Szilaj ember lesz ő, akár egy vadszamár. Kezet emel mindenkire, de őrá is mindenki; nem törődik testvéreivel, úgy választ táborhelyet magának. … Abrám Izmaelnek nevezte a fiát, akit Hágár szült. (1Mózes 16:10-15)
Azonban a meghatározott időben történt egy Isten által előre eltervezett „stafétaváltás”, amely világosan kimutatható a Bibliából. Maga Jézus az, aki feltárja ezt a samáriai asszonnyal folytatott beszélgetésében, amikor a nő az „igazi” vallásról és istenimádatról kérdezte őt:
Az asszony így felelt: Uram, látom, hogy próféta vagy. A mi atyáink ezen a hegyen imádták Istent, ti pedig azt mondjátok, hogy Jeruzsálemben van az a hely, ahol Istent imádni kell. Jézus így válaszolt: Higgy nekem, asszony, hogy eljön az óra, amikor nem ezen a hegyen, nem is Jeruzsálemben imádjátok az Atyát. Ti azt imádjátok, akit nem ismertek, mi azt imádjuk, akit ismerünk, mert az üdvösség a zsidók közül támad. De eljön az óra, és az most van, amikor igazi imádói szellemben és igazságban imádják az Atyát, mert az Atya is ilyen imádókat keres. Az Isten szellem, és akik imádják őt, azoknak szellemben és igazságban kell imádniuk. (János 4:19-24)
Tegyük fel tehát az első kérdést: Mitől lesz valaki ma szellemi és profetikus értelemben Izrael népéhez tartozó? Keresztényként kizárólag a Biblia szempontjai lehetnek számunkra meghatározóak. Tehát a Szentírás alapján megválaszolandó legfontosabb kérdések e témával kapcsolatban:
Isten igazi Izraele
Az „állampolgárság” megszerzése
Isten titka
A pogányok ideje
Izrael jelentősége számunkra
Isten igazi Izraele
A Pál apostol által közvetített isteni tanítás természetesen nem irányul a ma Izrael területén élő, magukat zsidónak valló emberek ellen, akik Ábrahám vér szerinti utódainak tekintik önmagukat. Ez a bibliai álláspont nem irányul egyik politikai álláspont képviselője ellen sem, nem foglal állást a szembenálló felek közül egyik vagy másik oldalán. Csakis az Újszövetség tanítását tükrözi, sem többet, sem kevesebbet. Elsősorban és kizárólag Isten álláspontját kell keresnünk, mert így érthetjük meg teljességében az igazságot, az egész megváltási tervet, s ez alapján viszonyulhatunk helyesen az eltérő meglátásokhoz.
Pál apostol, Krisztus követője, egykor maga is neves rabbi, a következőket írja ezzel kapcsolatban:
Mert nem az a zsidó, aki külsőleg az, sem nem az a körülmetélkedés, amely a testen, külsőleg látszik; hanem az a zsidó, aki belsőleg az, és az a körülmetélkedés, amely a szívben van, szellem szerint és nem betű szerint. Az ilyen dicsérete nem emberektől van, hanem Istentől. (Róma 2:28-29)
Pál apostol nagyon világosan arról beszél a Rómában élő, zsidóból lett keresztényeknek, hogy mi tesz valakit Isten szemében igazán az Ő gyermekévé. Éles különbséget tesz a külső, azaz a test körülmetélése nyomán létrejövő, testi Izraelhez való tartozás és a szellemi, új szövetségbeli hovatartozás között. A körülmetélés és a hozzákapcsolódó törvények az Ószövetség idején voltak érvényesek, ezek kora azonban lejárt. Belső, láthatatlan, szellemi valóságról van szó Jézus Krisztus fellépése és szolgálata óta. Itt már a szív szellem általi körülmetélése áll a középpontban, nem a testi, látható szertartás és annak következménye. Többé nem betű szerint kell érteni, nem emberi dicsekedés tárgya, hanem Isten rendelkezése alapján valósul meg, és Isten dicsőségét szolgálja. Az igazi Izrael tagjaira a szív, a belső ember megújulása jellemző. Az igazi Izrael a hittel teljes Izrael, azok közössége, akik befogadták Isten ígéretét. Az apostol a ’hogyan?’ kérdésre is megadja a választ.
Értsétek meg tehát, hogy akik hitből valók, azok Ábrahám fiai! (Galata 3:7)
Ma is vita folyik azon kérdés kapcsán, kik Ábrahám gyermekei, kik a béke földjének igazi állampolgárai. Az ige alapján tehát többé nem Ábrahám testi leszármazottjairól van szó. Nem a vérvonal számít, nem a genetikai kapcsolat a döntő. Akik a hit gyermekei, azok Ábrahám gyermekei. A két csoport között egyenlőség, teljes átfedés van. Nem az a döntő, melyik földi országban él, milyen útlevéllel rendelkezik valaki, nem az állampolgárság vagy a támogatott ideológiák a meghatározóak. A HIT a megkülönböztető ismertetőjegy. Rassz, genetikai örökség, foglalkozás, politikai állásfoglalás – mindez semmit nem számít Isten szemében. Szűkítve a kört: a Krisztusba vetett hit, illetve Krisztus hite a döntő tényező ahhoz, hogy valaki Ábrahám utóda, az igazi Izraelhez tartozó és ezzel együtt Isten gyermeke, örököse lehessen:
Ha pedig Krisztuséi vagytok, akkor Ábrahám utódai vagytok, és ígéret szerint örökösök. (Galata 3:29)
De fordítsuk meg a képletet! Ha valaki nem Krisztusé, ha nem tartozik Krisztushoz, akkor Ábrahámhoz és Izraelhez sincs semmi köze a szellemi valóság szintjén – a Biblia szerint! Az ígéret gyermekei a Krisztus hite által élők, akik Isten ígéreteinek örökösei. Némelyek arról beszélnek, hogy Ábrahám utódai öröklik Ábrahám földjét is, és keresztények milliói élnek ebben a meggyőződésben, ezért támogatják a mai Izrael államot és vele együtt a zsidó népet. Ezzel szemben áll az Újszövetség álláspontja, amely nem testi-földi-látható, hanem szellemi síkon értékeli az Izraelhez tartozást, tudatosan, a megváltás fényében, meghaladva az Ószövetség modelljét. Ábrahám „igazi”, hitből való utódai nem Izmael és Izrael testi fiai, hanem azok, akik elfogadták életük urának Krisztust.
Nem mintha Isten igéje erejét vesztette volna. Mert nem tartoznak mind Izráelhez, akik Izráeltől származnak, és nem mindnyájan Ábrahám gyermekei, akik az ő utódai, hanem amint meg van írva: „Aki Izsáktól származik, azt fogják utódodnak nevezni.” Azaz nem a testi származás szerinti gyermekek Isten gyermekei, hanem az ígéret gyermekei számítanak az ő utódainak. Mert így szól az ígéret: „Abban az időben eljövök, és fia lesz Sárának. (Róma 9:6-8)
Ez a részlet Isten szemszögét tükrözi: nem a testi leszármazás, hanem a megígért Megváltóba vetett hit eredményezi az Izraelhez való tartozást. Nem a szó szerinti, fizikai-genetikai örökség nyomán lesz valaki Izrael gyermeke. Noha Izsák, akiről itt szó van, Ábrahám vér szerinti fia volt Sárától, nem az ő vér szerinti utódairól beszél az ige. Izsák nem Ábrahám természet szerint való erejének gyümölcse volt, hanem Isten erejének és csodájának szülötte. Ez természetesen egy csodálatos modell, tanítás a keresztények számára. Mi tette Izsák személyét különlegessé Isten terveiben? Az, hogy csakis Isten hatalmának, csodatevő erejének köszönhetően született meg, szülei ugyanis már túljutottak a nemzőképes életszakaszon. Azok, akik e szempontból hasonlítanak Izsákra, azok az igazi Izrael gyermekei. A Szabadítóra vonatkozó isteni ígéretnek köszönhetően lettek Ábrahám örököseivé. A Krisztushoz tartozás Krisztus hite alapján, az új születés által – ez az, ami valakit az ígéret gyermekévé, azaz Izraelhez tartozóvá tesz. Mindenki csak Krisztuson keresztül számíttatik Izraelhez.
A keresztények döntő többsége számára elfogadhatatlan, hogy Isten, úgymond, „megtagadta” a zsidó népet és az Ábrahámtól kiinduló vérvonalat. De nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy Isten nem csupán és nem elsősorban a fizikai, hanem sokkal inkább a szellemi valóság szintjén működik és cselekszik – egy jóval átfogóbb elgondolás megvalósítása érdekében! Figyeljük meg Jézus Krisztus szavait, amelyeket a zsidó nép szellemi-vallási vezetőihez intézett, röviddel kereszthalála előtt:
Ezért mondom nektek, hogy elvétetik tőletek az Isten országa, és olyan népnek adatik, amely megtermi annak gyümölcseit. (Máté 21:43)
Az írástudók, a Szanhedrin tagjai, a különféle vallási irányzatok – mint a farizeusok, szadduceusok stb. – képviselői döntő többségükben elutasították Jézust, mint Messiást. Elvetették őt, aki a megígért Messiásnak vallotta magát. Azzal, hogy elutasították Isten egyetlen Fiát, önmagukat zárták ki Isten eljövendő országából. Isten királysága, birodalma ugyanis nem egyenlő az ókori Izrael népével! Ezért Jézus kijelentette, hogy mivel nem fogadták el a Szabadítót Jézus személyében, ezért elveszítették a királyságában való részvétel lehetőségét is. A királyság gyümölcseinek hiánya kizár Isten királyságából. A fizikai-testi Izraelt pontosan ez a veszély fenyegette, erre hívta fel Jézus a figyelmüket, még mielőtt halálra adták volna. Mire gondolt Jézus, amikor egy másik népre utalt? Kik lesznek a testi Izrael helyett Isten királyságának örökösei?
Az Isten királyságának gyümölcseit megtermő nép az igazi, szellemi Izrael, nem pedig a körülmetélkedésre hivatkozó, testi értelemben magukat Izrael fiainak tekintő zsidók. Az az épület, amelyet évszázadokig az egyetlen, élő Isten templomának neveztek, Jézus próféciája szerint, elhagyott lesz.
Jeruzsálem, Jeruzsálem, aki megölöd a prófétákat, és megkövezed azokat, akik hozzád küldettek! Hányszor akartam összegyűjteni gyermekeidet, ahogyan a kotlós szárnya alá gyűjti a csibéit, de ti nem akartátok! Íme, elhagyatottá lesz a ti házatok. Mert mondom nektek, nem láttok engem mostantól fogva mindaddig, amíg azt nem mondjátok: Áldott, aki az Úr nevében jön! (Máté 23:38-39)
Az istenimádat középpontja a Jeruzsálemben álló templom volt. Mivel a nép vezetői megtagadták az Egyetlent, ezért a királyság gyümölcse sem látható bennük. Így Isten temploma egyszerűen a zsidók kiüresedett házává degradálódott, mert Isten jelenléte távozott belőle. Jézus fenti szavaival megjövendölte e korszak végét, e rendszernek, ennek az imádati formának a lezárását. A templom lényege Isten megszentelő jelenléte volt. A szent épület kiüresedést követően semmi nem különbözteti meg többé a zsidókat az általuk lenézett pogány népektől… Isten egykori lakhelye Jézus Krisztus halála után az Őt megtagadó zsidók elhagyott házává lett. Isten ezt követően ott van jelen, ahol a királyság gyümölcseit megtermő hívő Krisztus-követők, azaz keresztények időznek. Akik Jézus hite által élnek, azok lesznek Isten igazi gyermekei.
Ma a világ keresztényeinek nagy hányada is azon fáradozik, hogy a földrajzi Izrael jeruzsálemi szenthelyét helyreállítsa. A fizikailag megsemmisített templom felépítésén, helyreállításán fáradoznak, fizikai és anyagi erőket nem kímélve, bibliai idézetekre támaszkodva. A kétszer is lerombolt templom helyreállítása azonban korántsem egyenlő az igazi istenimádat helyreállításával! Ha gondosan megvizsgáljuk az Újszövetség üzenetét, ott már egy új templom felépítéséről van szó, nem kövek és habarcs alkotta épület készül. Nem fizikai épületről, hanem Isten saját népéről van szó.
Az „állampolgárság” megszerzése
Hogyan lehetünk az igazi Izrael tagjaivá?
Emlékezzetek tehát arra, hogy ti egykor pogányok voltatok, úgynevezett körülmetéletlenek a körülmetéltek szerint, akik viszont azért nevezik magukat így, mert testükön emberkéz által körül vannak metélve. Ti abban az időben Krisztus nélkül éltetek, Izráel közösségétől elkülönítve, és mint az ígéret szövetségein kívül álló idegenek, reménység nélkül és Isten nélkül éltetek a világban. Most pedig Krisztus Jézusban ti, akik egykor távol voltatok, közel kerültetek Krisztus vére által. (Efézus 2:11-13)
Pál apostol emlékezteti az Efézusban élő keresztényeket, hogy mindannyian a pogányok közül jöttek, és az igaz, egyetlen Istent nem ismerő korszakukban távol voltak Istentől és Izraeltől. Van azonban egy éles határvonal: egykor pogányok, távollévők voltak, most pedig, Krisztus Jézusban közelvalók, Isten népének tagjaivá lettek.
Ezért tehát nem vagytok többé idegenek és jövevények, hanem polgártársai a szenteknek és háza népe Istennek. (Efézus 2:19)
A pogányok, azaz az élő Istent korábban nem ismerő, ellene lázadó népcsoportok tagjai ezentúl Isten családtagjai lettek! Olyan emberekről van szó, akik nem Ábrahám kiválasztott fiától, Izsáktól származnak, mégis a szentek közösségének tagjaivá váltak Jézus Krisztus elfogadása által. Most azonban, Krisztus által már Izraelhez tartoznak, és a zsidóból lett, Jézust befogadó szentek közösségének egyenrangú tagjai, nem másodrendű állampolgárok Isten királyságában. Pál apostol is részben hasonló, mégis a pogányokétól különböző pályát futott be: Ő ugyanis „igazi”, vér szerinti izraelita volt testi értelemben. Benjámin törzséből származott, és a farizeusi hagyományokat elkötelezetten védelmező rabbiból Jézus Krisztus halálig hű apostola lett. A testi Izraelt elhagyva a szellemi Izrael egyik oszlopos tagjává lett. Tehát mind a pogányok, mind a zsidók elhagyták korábbi meggyőződésüket Krisztusért. A kulcs mindkét esetben az Isten Fiába vetett hit, nem pedig a vér szerinti leszármazás.
Pedig nekem lehetne bizakodásom a testben is. Ha másvalaki úgy gondolja, hogy testben bizakodhat, én még inkább: nyolcadik napon metéltek körül, Izráel népéből, Benjámin törzséből származom, héber a héberek közül, törvény szempontjából farizeus, buzgóság szempontjából az egyház üldözője, a törvényben követelt igazság szempontjából feddhetetlen voltam. Ellenben azt, ami nekem nyereség volt, kárnak ítéltem Krisztusért. Sőt, most is kárnak ítélek mindent Krisztus Jézus, az én Uram ismeretének páratlan nagyságáért. Őérte kárba veszni hagytam és szemétnek ítélek mindent, hogy Krisztust megnyerjem. Hogy kitűnjék rólam őáltala: nincsen saját igazságom a törvény alapján, hanem a Krisztusba vetett hit által Istentől van igazságom a hit alapján. (Filippi 3:4-9)
Pál következtetése egyértelmű:
Mert mi vagyunk a körülmetéltek, akik Isten szelleme szerint szolgálunk, és Krisztus Jézussal dicsekszünk, és nem a testben bizakodunk. (Filippi 3:3)
Pál Izraelhez való tartozását többé nem a testi leszármazás, illetve az Ószövetség szertartásai határozták meg, hanem az élő Jézus Krisztussal való szövetsége, amelyre maga Isten hívta el. Istent szellemben imádja és dicsekedése Krisztusban van, ez tölti el örömmel, nem a testi származás és a körülmetélkedés idejétmúlt hagyománya. Az Atyával és a Fiúval való élő kapcsolata a lényeg – ez minden egyes keresztény esetében igaz. Minden állampolgárság felett álló fontossággal bír a szellemi Izraelhez való tartozás. A világ összes háborúja és konfliktusa eltörpül emellett. Ráadásul Isten ugyanazt az utat kínálja a pogányok, a más népekhez tartozók számára is, mint az egykori izraeliták számára. Ugyanazon az úton juthatnak Isten közvetlen közelébe, ahogyan a választott nép tagjai: Jézus Krisztus által. Az Izrael Istenébe vetett hit alapja tehát: ismerni az Atyát és a Fiút. Semmi másra nincs szükségünk. Ez tökéletes összhangban áll Jézus szavaival:
Az pedig az örök élet, hogy megismernek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, Jézus Krisztust. (János 17:3)
Az Izraelhez való tartozás feltétele az egyetlen, igaz Isten imádata a Jézus Krisztusban való hit által. Mindazok tehát, akik eredendően nem izraeli állampolgárok, és nem Ábrahám testi leszármazottjai, ugyancsak Isten népe tagjaivá lehetnek: Jézus Krisztus által, Jézus Krisztusban. A genetika, a rassz, a nemzetiség semmit nem számít ebben a vonatkozásban! Mindenki egyenlő esélyekkel indul, legyen magyar, palesztin, afrikai vagy eszkimó, sárga, vörös, fehér vagy fekete. Az első apostolokkal egy templommá épülhetünk Krisztusban, egészen Jézus visszajöveteléig. Ez Isten titka, amely most van feltárulóban.
Isten titka
Ismét Pál apostol az, aki feltárja a keresztények előtt Isten eddig elrejtett titkát, amely egyetemessége miatt ámulatba és zavarba ejtő volt a korabeli tanítványok számára is.
Isten … kinyilatkoztatásával megismertette velem a titkot, ahogy előbb röviden megírtam. Ha elolvassátok, megtudhatjátok belőle, hogyan értem én Krisztus titkát, amely más nemzedékek idején nem vált ismertté az emberek fiai előtt úgy, ahogyan most kinyilatkoztatta szent apostolainak és prófétáinak a szellem által: hogy tudniillik a pogányok örököstársaink, velünk egy test, és velünk együtt részesek az ígéretben is Krisztus Jézusért az evangélium által. (Efézus 3:3-6)
Isten feltárt Pál előtt egy titkot, amely a korábbi korszakokban nem lepleződött le. Isten szelleme bontotta ki ezt a próféták és az apostolok előtt. E titok lényege, hogy az eddig „elvetett”, megvetett, gyűlölt és lenézett pogány népek ugyanazon test, ugyanazon Izrael tagjaivá lesznek Jézus Krisztus jóvoltából. Örököstársai a szenteknek az evangélium eredményeként! Ez a titok ma is nagyon sok nép, sőt nagyon sok keresztény előtt sem nyilvánvaló! Rengetegen ma is azon elképzelések rabjai, hogy Izrael a testi leszármazásra, földrajzi lakhelyre vagy politikai hovatartozásra korlátozódik. Isten azonban egyáltalán nem így gondolja! Pál szerint ez egy nagyon mély szellemi igazság, ami Jézus Krisztus szolgálata előtt nem volt egyértelmű. Isten eredeti ígéretei és örök elgondolása szerint minden, az ószövetségi Izraelen kívül eső nép tagjainak lehetősége van örököstárssá válni Jézus Krisztusban! Az igazi Izrael tehát magában foglalja a világ valamennyi népének összes, Krisztust el- és befogadó tagját! Az igazi Izrael nem rassz-, nem faj- vagy nemalapú, hanem kizárólag Krisztuson alapszik. Ez a fajta Izrael-értelmezés túlnő minden faji és nemzetiségi megkülönböztetésen. Sokak számára azonban ez még mindig titok.
Ennek megértése még a Messiást elfogadó izraeliták, még az apostolok számára is nagyon nehezen ment. Jézus többször feltárta előttük ezt az igazságot, de még feltámadása után is küzdöttek ennek a ténynek és isteni szándéknak az elfogadásával. Nem sokkal Jézus mennybemenetele előtt feltették neki a földi Izrael helyreállítására vonatkozó kérdést:
Amikor együtt voltak, megkérdezték tőle: Uram, nem ebben az időben állítod helyre Izráel királyságát? Így válaszolt nekik: Nem a ti dolgotok, hogy olyan időkről és alkalmakról tudjatok, amelyeket az Atya a maga hatalmába helyezett. Ellenben erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a szent szellem, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Samáriában, sőt a Föld végső határáig. (Cselekedetek 1:6-8)
A tanítványok nyilvánvalóan még mindig a politikai-nemzeti értelemben vett Izrael Róma fennhatósága alóli felszabadítását remélték a feltámadt Üdvözítőtől. Reménykedtek Izrael királyságának, azaz Isten királyságának helyreállításában. Kizárólagos egyenlőségjelet tettek a két birodalom közé, hiszen ott állt Jeruzsálemben az Isten parancsára felépített templom, amelyet az egyedül igaz Isten imádata céljából emeltek, egyedüliként az egész Földön. Jézus válasza azonban más irányt vázol eléjük. Az idők és alkalmak Isten hatalmában vannak, nem pedig emberi erőfeszítések következményei. Jézus válasza meglepő, sokkoló lehetett számukra. Feltárta előttük a királyság helyreállításának hogyanját-mikéntjét, amiből következtetni lehet annak méreteire, határaira is.
Az Úrtól nyert szellemi hatalom által történik a helyreállítás, de nem koncentrálódik csupán Izrael kicsiny területére, hanem koncentrikus köröket vet a Föld legtávolabbi pontjaiig. Az egész bolygót magában foglalja, nem csupán Ábrahám pár millió testi leszármazottját. Nem fogták fel, hogy Jézus Krisztus Ádám gyermekei, vagyis az egész világ megmentése érdekében jött, minden valaha élt ember üdvösségére érkezett. Isten titka szerint tehát Izrael mindenkit magában foglal, aki eldönti, hogy beleszületik Krisztusba. A kitűzött isteni cél ellenére az apostolok először csak a zsidók körében hirdették Krisztus evangéliumát, és többszörös isteni beavatkozásnak köszönhető, hogy azután az örömhirdetés egyre távolabbi területekre is kiterjedt. A tanítványok közül sokakat egyenesen sokkolt a tény, hogy a pogányok is elnyerhetik az eredetileg Izraelnek hirdetett üdvösséget, hogy ők is ugyanúgy részesülhetnek Krisztus szellemében, mint a zsidó származású Jézus-követők. Megbotránkozás, hitetlenség lépett fel az első tanítványok között. Jézus azonban határozottan kijelentette, hogy mindennek kibontakoztatása az Atya hatalmában van. Ez pedig szorosan kapcsolódik a következő ponthoz, a hitetlen, pogány népek korszakához.
A pogányok ideje
Kardélre hányják és fogságba viszik őket mindenféle nép közé, és pogányok tapossák Jeruzsálemet, amíg be nem telik a pogányok ideje. (Lukács 21:24)
Mit jelent mindez? Sokan sokféleképpen értelmezik ezt az igeverset. Nagy tömegek és felekezetek szerint arról van szó, hogy miután a pogányok ideje betelt, sor kerül a földrajzi Jeruzsálem és temploma fizikai helyreállítására, hiszen továbbra is azt tekintik az igazi istenimádat földi központjának. De gondoljuk át, milyen esemény következik a pogányok idejének lejárta után! Néhány sorral később Jézus megadta a választ:
És akkor meglátják az Emberfiát eljönni a felhőben nagy hatalommal és dicsőséggel. (Lukács 21:27)
A pogányok megtérésének korszaka után közvetlenül Jézus második, dicsőséges eljövetele következik. Tehát nem a testi Izrael helyreállítását említi, hanem saját visszatérését. Ezen események időtartamát és időpontjait Isten, az Atya saját hatalmába helyezte. Jézus visszatérése a földi történelem, a földi világpolitika és küzdelmek, háborúk végét jelenti. Isten globális terveiben tehát nincs szó a testi Izrael restaurációjáról!
Isten országának ezt az evangéliumát pedig hirdetik majd az egész világon, bizonyságul minden népnek; és akkor jön el a vég. (Máté 24:14)
A pogány népek ideje tehát az a korszak, amely Jézus mennybemenetelével és pünkösddel kezdődött, s az evangélium széles világon való hirdetésével folytatódik – egészen Jézus Krisztus történelemzáró visszatéréséig! Addig vár, amíg valamennyi pogány meg nem hallhatja az üdvösség örömhírét: azt, hogy Isten rájuk is gondolt, ők is örököstársak az élet kegyelmében! Ez az időszak tehát arra szolgál, hogy Isten összegyűjthesse – már elkötelezett gyermekei munkálkodása révén – a Föld minden pontjáról valamennyi hozzá vágyódó pogány gyermekét. És aki hisz az Úr Jézusban, az üdvösséget nyer, az a szellemi Izrael részévé, az ígéret gyermekévé válik. Az igazi Izrael tehát egy soknemzetiségű „test”, amelyet az evangélium, Krisztus vére kapcsol egybe, és semmi köze a genetikához, a földrajzi határokhoz! Ez az a hatalmas titok, amely olyan nehezen érthető – még ma is…
Pál másutt is beszél erről a titokról a más nemzetek vonatkozásában:
Nem szeretném, testvéreim, ha önmagatokat bölcseknek tartva nem vennétek tudomásul azt a titkot, hogy a megkeményedés Izráelnek csak egy részét érte, amíg a népek teljes számban be nem jutnak, és így üdvözülni fog az egész Izráel, amint meg van írva: „Eljön Sionból a Megváltó, eltávolítja a hitetlenséget Jákób házából, és én ezt a szövetségemet adom nekik, amikor eltörlöm bűneiket.” (Róma 11:25)
A „pogányok ideje” az az időszak, amely alatt az evangélium a világ összes népei számára hirdettetik, és összegyűjtetnek Jézus Krisztus visszatéréséig. Az igazi, szellemi Izrael tehát nemzetiségi megkülönböztetés nélkül magába foglal minden emberi lényt a Földön. Akik hittel válaszolnak Isten szeretetteljes meghívására, azok csatlakoznak az igazi Izrael közösségéhez, a világból kihívottak sokaságához. Isten tökéletes aratásra készül az evangélium ereje által: a népek teljes számban bejuthatnak Isten királyságába hit által. (Természetesen ennek ellenére nagyon sokan elutasítják az örömhírt, hiszen szabadságuknál fogva megtehetik.)
Sokan azt képzelik, hogy a pogányok teljességre jutásának kora után profetikus események követik egymást, természetesen azt hiszik, ezek biblikus elgondolások. Számos felekezet hisz például a „titkos elragadtatás” tanításában, noha még annak tanítói is elismerik, hogy ez nem szerepel a Szentírásban. A Biblia szerint nincs titokban történő elragadtatás. Egyetlen elragadtatás létezik, amely Jézus Krisztus második eljöveteléhez kötődik, ez azonban nyilvános, eget-földet érintő, látható-hallható esemény lesz.
Azt pedig az Úr igéjével mondjuk nektek, hogy mi, akik élünk, és megmaradunk az Úr eljöveteléig, nem fogjuk megelőzni az elhunytakat. Mert amint felhangzik a riadó hangja, az angyalok fejedelmének szava és az Isten harsonája, maga az Úr fog alászállni a mennyből, és először feltámadnak a Krisztusban elhunytak, azután mi, akik élünk, és megmaradunk, velük együtt elragadtatunk felhőkön az Úr fogadására a levegőbe, és így mindenkor az Úrral leszünk. (1Thessalonika 4:15-17)
Értelemszerű, hogy ezt az eseményt már nem követi, nem követheti a földi Izrael állam helyreállítása, hiszen semmi értelme és jelentősége Isten egyetemes terveiben. Ennek ellenére ez az eszme széles körben elterjedt a kereszténység körében és lerombolja az evangélium erejét, hatékonyságát, valamint eltereli a figyelmet az igazi eseményekről.
Izrael jelentősége számunkra
Amennyiben ugyanis a templom Isten szellemi jelenlétének színhelye, úgy nincs értelme többé a földi-fizikai templomépület(ek) megépítéséhez, helyreállításához ragaszkodni, hiszen az ige világosan kimondja, hogy az új szövetség élő-lélegző templomokra épít:
Vagy nem tudjátok, hogy testetek a bennetek levő szent szellem temploma, melyet Istentől kaptatok, és ezért nem a magatokéi vagytok? (1Korinthus 6:19)
Mert mi az élő Isten temploma vagyunk, ahogyan Isten mondta: „Közöttük fogok lakni és járni, Istenük leszek, és ők az én népem lesznek. (2Korinthus 6:16)
Ezért tehát nem vagytok többé idegenek és jövevények, hanem polgártársai a szenteknek és háza népe Istennek. Mert ráépültetek az apostolok és a próféták alapjára, a sarokkő pedig maga Krisztus Jézus, akiben az egész épület egybeilleszkedik, és szent templommá növekszik az Úrban, és akiben ti is együtt épültök Isten hajlékává a szellem által. (Efézus 2:19-22)
Tehát nem egy földrajzi helyről, egyetlen ősatyától származó szűk, kiválasztott körről van szó az új szövetségbeli, igazi Izrael vonatkozásában. Hanem minden népből, nyelvből, ágazatból kedves Istennek mindaz, aki örömmel befogadja Fia szellemét a szívébe. Ez az evangélium lényege. Talán érthetővé vált ezek alapján, hogy egy csodálatos, egyetemes elhívás részesei vagyunk. Izraeli állampolgárságunkat kizárólag Krisztuson keresztül nyerhetjük el. Lényege a hit által nekünk ajándékozott igaz, jósággal telített, isteni természet.
Mert mindnyájan Isten fiai vagytok a Krisztus Jézusban való hit által. Akik Krisztusba merítkeztetek meg, Krisztust öltöttétek magatokra. Krisztusban tehát nincs zsidó, sem görög, nincs szolga, sem szabad, nincs férfi, sem nő, mert ti mindnyájan egyek vagytok Krisztus Jézusban. Ha pedig Krisztuséi vagytok, akkor Ábrahám utódai vagytok, és ígéret szerint örökösök. (Galata 3:26-29)
Nincs különbség ember és ember között:
Izrael = Isten földi gyermekei Krisztus hite és igazsága által
Sokan elbátortalanodnak, azt gondolva, soha nem lehetnek méltók erre. Azonban a Krisztusba vetett hit – ami ugyancsak Isten ajándéka – bőségesen elegendő, hogy megragadjuk a lehetőséget: ha valaki alárendeli magát az Üdvözítőnek, és engedelmeskedik hívásának, beléphet Isten királyságába, elnyerheti a (szellemi) izraeli állampolgárságot.
Jézus így válaszolt: Bizony, bizony, mondom neked: ha valaki nem születik újonnan, nem láthatja meg az Isten országát. … Bizony, bizony, mondom neked, ha valaki nem születik víztől és szellemtől, nem mehet be az Isten országába. Ami testtől született, test az, és ami szellemtől született, szellem az. (János 3:3.5)
Ha pedig befogadtuk Krisztust, akkor maradjunk Őbenne, járjunk új identitásunkban, mennyei állampolgárságunkban.
Maradjatok én bennem és én tibennetek! (János 15:4)
Mivel tehát már elfogadtátok Krisztus Jézust, az Urat, éljetek is őbenne! Gyökerezzetek meg és épüljetek fel őbenne, erősödjetek meg a hit által, amint tanultátok! (Kolossé 2:6-7)
Hogyan viszonyuljunk ezek alapján – mennyei állampolgárságunk tudatában – a földi Izrael körüli háborúhoz, és egyáltalán, a fokozódó földi nyomorúsághoz? Melyik oldalon foglaljunk állást ebben a rettenetes kegyetlenkedésben? A résztvevők valójában bábok a pusztító, a sátán kezében. A kegyelem és békesség királysága, az igazság és a megbocsátás királysága az igazi otthona minden őszinte kereszténynek. Krisztus oldalán van az igazság, aki határozottan elutasít minden gyilkosságot, kegyetlenséget, bosszút, túszejtést, az erőszak és a félelemkeltés valamennyi formáját – függetlenül attól, melyik oldal követte el azokat. Jézus szíve az elesettek, a szenvedők, a kiszolgáltatottak oldalán áll mindig és mindenkor, nemzeti hovatartozástól függetlenül. Az evangélium lényege, hogy mindkét oldal, minden háborús oldal képviselője csatlakozhat – a személyes fegyverletétel után – Krisztus királyságához. Ugyanakkor az események arra figyelmeztetnek minket, hogy közeleg a történelem vége. Számítanunk kell a nyomorúság fokozódására.
Azonban Jézus Krisztus, a békesség hercege gondot visel gyermekeire az utolsó pillanatig, végig rajtuk tartja szemét. Az igazi kérdés, vajon gyermekei is Őrá szegezik-e tekintetüket? A mennyei Izrael gyermekei Jézus jelenlétével, hatalmával számolhatnak, Isten dicsőségére, szentként és igaz ember módjára élhetnek az utolsó pillanatokig. Ahogyan most az egyes országok összegyűjtik és kimentik állampolgáraikat a veszélyes gázai övezetből, hasonlóan Isten, a mennyei Atya is gondot visel a mennyei királyság alattvalóira. Megmenti és hazaviszi őket a megfelelő időpontban. Egy sem vész el közülük! Emlékezz, ki vagy, emlékezz – ha már Isten igazi királyságának alattvalója vagy! Ha még nem, lépj be ma! Bízz teljes szívedből Isten szeretetében! Jézus az egyedüli megmentő, szabadító, megtartó, gondviselő, gyógyító – ha rá figyelünk, nem rendülünk meg soha!
A fejezet címén gondolkodva sokaknak valószínűleg a
népszerű válasz jut eszébe: „Nos, a bűnösnek azért kell meghalnia, mert a
törvény elítéli, és halállal sújtja őt.” A bűnös halála – úgy
tűnik – teljes mértékben és kizárólagosan a törvényhez való viszonyából fakad.
Ez az elgondolás mélyen gyökerezik a keresztény gondolkodásban, s bár részben
igaz, mégsem tükrözi a teljes valóságot. Gondoljuk csak meg, mi is valójában a
törvény. A törvények általában olyan alapelvek vagy szabályok, amelyek
meghatározzák a dolgok működését.
Amikor azonban törvényekről beszélünk, akkor kétféle törvényt kell
megkülönböztetnünk. Vannak természeti és jogi törvények – a köztük lévő
különbség tudatosítása pedig kulcsfontosságú ahhoz, hogy megértsük, miért kell
a bűnösnek meghalnia.
Természeti törvények
A természet törvényei esetében nem nehéz belátni, miért fontos ezekkel
összhangban működnünk. A szabályok be vannak építve a természetbe: nem tudjuk
ezeket sem megváltoztatni, sem módosítani. Egyszerűen csak leírják, hogyan
működik a természet. Azért hívjuk őket törvényeknek, mert soha nem változnak,
minden esetben ugyanúgy működnek. A természet minden dolgot ezen elvek szerinti
működésre kényszerít.
Vegyük például a gravitáció törvényét. Egy bizonyos viselkedést követel meg
tőlünk, és tudjuk, ha másként viselkedünk, az súlyos következményekkel jár. Ha
ugyanis nem értek egyet a gravitáció törvényével, lehet, hogy egyszer csak
gondolok egyet, és lelépek egy tízemeletes bérház tetejéről. Csakhogy hamar
kiderül: ha nem élek a gravitáció törvényével összhangban, annak súlyos
következményei lesznek rám nézve! Nem lényeges tehát, hogy szeretem-e a
természeti törvényeket vagy sem. Ha ugyanis figyelmen kívül hagyom őket, akkor
annak szomorú utóhatásai vannak. Ez minden természeti törvényre igaz.
Jogi törvények
A törvények másik csoportját, a jogi törvényeket egy hatalmi szerv fekteti
le. Ezek olyan törvények, amelyeket a társadalom – az értelmes együttélés
biztosítása érdekében – szükségesnek tart. A jogi törvények népenként és az
éppen hatalmon lévő jogalkotó szervenként változhatnak. Ezen törvények esetében
az engedetlenség nem feltétlenül jár következménnyel. Sok esetben megtörténik,
hogy a törvényszegő büntetés nélkül megússza tettét. A jogi törvények
betartatása nem magától értetődő, ellentétben a természeti törvényekkel, ahol a
következmény elkerülhetetlen. Előbbiek esetében a hatalmi szervnek két dologról
kell gondoskodnia: meg kell hoznia a törvényeket, és be is kell tartatnia
azokat. Ez utóbbit úgy éri el, hogy büntetéseket szab ki a törvényszegőkre, melyeket
azután neki kell végrehajtania.
Általában igaz, hogy a különböző országok jogi törvényeiben sokszor
találhatunk hibát, sőt, igazságtalanságot is. A természeti törvények
azonban mind Istentől származnak és mindig jók. Ő úgy alkotta
meg a világegyetemet, hogy a beépített természeti törvények tökéletes egyensúlyt
és harmóniát biztosítanak minden élőlény számára, örök időkön át.
Az erkölcsi törvény természete
Az erkölcsi törvényről általában azt mondják, hogy ez Isten jellemének
„szöveges megfogalmazása”. Azonban az a forma, ahogy az erkölcsi törvény a
tízparancsolatban megjelenik, nem képes visszaadni Isten jellemének
teljességét, ezért pontosabb lenne azt mondani, hogy a tízparancsolat Isten
jellemének csak egy „kivonata”, nem pedig pontos leírása. Ugyanakkor, ha igazán
megértjük az erkölcsi törvényt – legmélyebb jelentéseit is figyelembe véve –,
akkor világosabb képet kapunk arról, milyen is Isten erkölcsi természete. Az
erkölcsi törvény írásos formája tehát csak kivonata az igazi
erkölcsi törvénynek, mely Isten maga. Vagyis nem új szabályt alkotott az
erkölcsi törvénnyel, hanem csak megfogalmazta számunkra, milyen is Ő, s hogyan
kellene élnünk.
Ezzel a törvénnyel összhangban élni annyi, mint Istennel egységben lenni.
És mivel Isten az élet, ezért a Vele való egység: egység az élettel. Ha azonban
valaki kikerül az erkölcsi törvénnyel való összhangból, akkor nem lesz többé
egységben sem Istennel, sem az élettel. Ennek biztos következménye a halál.
Istennek nem kell külön elítélnie vagy megölnie az ilyen embert. Abban a
pillanatban, amikor úgy dönt, hogy elválik az élet egyedüli forrásától,
Istentől, az ember szükségszerűen halált von magára.
Világosan látható tehát, hogy az erkölcsi törvény természeti törvény. Ezzel
összhangban járni: élet. Elhajolni tőle: halál. Nincs szükség ítéletre, nincs
szükség kivégzésre. A bűn maga is elvégzi dolgát, ami természetes következménye
a törvény működésének.
Hogyan jött be a halál?
Az Édenben Isten ezt mondta Ádámnak a jó és gonosz tudásának fájáról: „amely
napon eszel róla, bizony meghalsz” (1Mózes 2:17) Sokan ezt úgy
értelmezik, hogy Isten azzal fenyegette Ádámot, hogy ha eszik a fáról, Isten
kénytelen lesz megölni őt. De valóban erről van itt szó? Isten itt
fenyegetőzött vagy jövendőt mondott? Arról beszélt, amit Ő tesz majd, vagy egyszerűen
csak fel akarta világosítani Ádámot arról, mi lesz tettének természetes
következménye, ha kilép az Istennel való egységből? Pál apostol ezt írja:
„Azért ahogyan egy ember által jött be a bűn a világba, és a bűn által a
halál, úgy a halál minden emberre elhatott, mivelhogy mindenki vétkezett.”Róma 5:12
Mit olvasunk? Egy ember által jött be a világra a bűn. A bűn bejövetelével
együtt pedig bejött a halál is. Nem Isten hozta tehát a halált az emberre, nem
Ő mérte ki ránk ezt az ítéletet: amikor a bűn bejött, a halál tőle
elválaszthatatlanul követte azt! Pál azt írja, hogy „a halál fullánkja
pedig a bűn” (1Korinthus 15:56). Amikor egy méhecske belénk szúrja
fullánkját, akkor a benne lévő méreg elkezd testünkben dolgozni. Ha valakit egy
skorpió mar meg, az abból származó méreg a halál magva lesz benne. A méreg
elkezd hatni, míg végül beáll a halál. Ezért mondja Pál, hogy a „halál
fullánkja pedig a bűn”. A bűn megmart minket és belénk engedte halálos mérgét,
mely lassan, de biztosan elpusztít minket, s végül élettelenül összeroskadunk.
Pál tehát azt mondja, hogy Ádám által jött be a bűn, a bűn által
pedig a halál. A halál pedig minden emberre elhatott, mivel mindenek
vétkeztek. Minden ember azért hal meg, mivel meg van
fertőzve a bűn halálos mérgével (Róma 5:12). Lássuk, Pál hogyan igazolja ezen
állítását:
„Mert a törvény előtt is volt bűn a világon, a bűnt azonban nem lehet
felróni, ha nincs törvény.”Róma 5:13
Amikor Pál a törvény előtti időről beszél, akkor ezt mely
korszakra érti? A sínai-hegyi törvényadás előtti időről van itt szó: a világ
teremtésétől fogva a Mózesnek adott törvény idejéig. A törvény mindig is
létezett (mivel Isten természetét fejezi ki, Isten pedig mindig is létezett),
azonban a világ népei előtt rejtve volt, amíg Isten ki nem nyilatkoztatta azt a
Sínai-hegyen.
De hogyan folytatja Pál? „A bűnt azonban nem lehet felróni, ha
nincs törvény.” Mit akar ezzel mondani? A gondolatmenet lényegileg a
következő: A bűn bejött a világba. Az emberek bűnösök lettek. Isten azonban nem
róhatta fel nekik bűneiket, nem vádolhatta őket törvényszegéssel. Miért is?
Mert még nem lett kinyilatkoztatva a törvény! A törvény nélkül az emberek nem
nyerhettek világos képet arról, mi a jó és mi a rossz; és ezért nem lett volna
tisztességes felróni nekik gonosz cselekedeteiket.
„A halál mégis úrrá lett Ádámtól Mózesig azokon is, akik nem Ádám esetéhez
hasonlóan vétkeztek, aki az eljövendőnek előképe.”Róma 5:14
Noha a törvény – mielőtt Isten kinyilatkoztatta volna – ismeretlen volt az
emberek többsége előtt, a halál ebben az időben (Ádámtól Mózesig) is uralkodott
az embereken. Minden embernek el kellett szenvednie a halált. De mivel a bűn
nem számíttatott be nekik, Isten nem ítélhette őket halálra. Hogyan is tehette
volna, hiszen az embereknek nem volt ismeretük a törvényről? Ismeret hiányában
pedig nem vétkezhettek Ádámhoz hasonlóan – szándékosan ellenszegülve egy
kijelentett parancsnak –, mégis meghaltak. Mi okozta akkor halálukat? Nem Isten
volt haláluk oka, hanem a bennük lévő bűn ölte meg őket. Bár nem volt világos
ismeretük arról, mi a jó és mi a rossz, a bűn állapotában voltak. Ez az ádámi
örökség termett minden emberben halálhozó gyümölcsöt (vö. Róma 5:21; 7:24;
Jakab 1:15). Pál érvelésének pontosan ez a lényege.
Miért volt szükség a jogi törvényre?
Mindezek ellenére tagadhatatlan tény, hogy a Biblia azt is tanítja, az
emberek a törvény mércéjével lesznek megmérve, és a törvény szerinti bűnösségük
miatt lesznek halálra ítélve.
„Mert Isten minden cselekedetet megítél, minden titkos dologgal együtt,
akár jó, akár gonosz az.”Prédikátor 12:16
„Úgy szóljatok, és úgy cselekedjetek, mint akiket a szabadság törvénye fog
megítélni.”Jakab 2:12
Ezekkel egyetemben sok más igevers azt hangsúlyozza, hogy az egyes
cselekedeteinknek is jelentősége van, és Isten minden tettet mérlegre tesz az
ítéletben. Hogyan illik ez a képbe? Ha a bűn öli meg a hozzá fordulókat,
illetve a halál a bűn természetes és elkerülhetetlen következménye,
akkor miért kell Istennek büntetést szabnia ki azokra, akik
bűnt követnek el? Miért van szükség ítéletre, ami felsorakoztatja és
megvizsgálja az emberek tetteit, hogy mindenki „cselekedetei szerint” kapja
meg jutalmát? Miért nem hagyja Isten magára a haldokló bűnöst, ha tudja, hogy a
bűn előbb-utóbb úgyis végez vele? Miért helyezi Isten az egész kérdést jogi
keretbe, s miért mond ki jogi törvényeket, hozzájuk tartozó büntetésekkel,
ahelyett, hogy hagyná az eseményeket a maguk medrében folyni, míg a bűn el nem
végzi pusztító munkáját, megsemmisítve azokat, akik bűnbe estek?
A rómabeliekhez írt levél ad választ kérdéseinkre:
„A törvény pedig bejött, hogy a bűn megnövekedjék. De ahol megnövekedett a
bűn, ott bővebben áradt a kegyelem,”Róma 5:20
A törvény azzal a céllal jött be, hogy megnövelje, megsokasítsa a bűnt.
Hogyan? Úgy, hogy ráébreszti az embert, milyen nagy a benne lakozó bűn ereje.
„Akkor hát a jó halálomra lett nekem? Semmiképpen! De azért, hogy a bűn bűn
mivolta nyilvánvaló legyen, a jó által a halált munkálja, hogy így a bűn a
parancsolat által igen nagy vétekké legyen.”Róma 7:13
Összegezzünk: Amikor Ádám vétkezett, a bűn minden emberre elhatott. Ennek
eredményeként mindenki belekeveredett valamilyen gonosz cselekedetbe, és végül
mindenki meghalt a bűn miatt. A legtöbb embernek azonban fogalma sem volt
arról, milyen rettenetesen bűnös is valójában. Úgy kezdtek gondolkodni a
halálról, mint ami az élet természetes velejárója, és nem vették észre az
ok-okozati kapcsolatot az általuk élt életforma és a mindenkire elható halál
között. Isten – mivel szeretett minket – kellett, hogy találjon egy olyan
eszközt, melynek segítségével rádöbbentheti az embert természetének valódi
arcára, és arra, hogy igenis van összefüggés a bennünk rejlő természet és a
halál között. Meg kellett tudnunk, hogy a halál okozója a bűn, hogy így a bűn
irtózatossá és gyűlöletessé váljon a szemünk előtt. Istennek be kellett
vezetnie egy rendszert, hogy „a bűn a parancsolat által igen nagy
vétekké legyen”. A törvényt jogi formulaként fogalmazta meg, hogy minden
ember megérthesse a bűn valódi természetét.
A törvény „felfedezése”
A történet szerint Isaac Newton egyszer egy almafa alatt üldögélt, amikor
egy alma a fejére pottyant. A tudós kutakodó elméje előtt ez az egyszerű
esemény forradalmi „felfedezésre” nyitott kaput. Így gondolkodott: „Miért esett
az alma a fejemre? Miért esett az alma lefelé és nem felfelé?” Amint erről
elmélkedett, rájött, hogy a dolgok mindig is így működtek, minden esetben,
minden körülmény között. Ez vezette őt a gravitáció törvényének
megfogalmazására, és ezért mondjuk, hogy ő fedezte fel ezt a törvényt.
Ez a törvény természetesen már jóval Newton előtt létezett, de amikor
felfedezte, mindenki számára újszerű kinyilatkoztatásként hatott. Ő erre a
törvényre váratlanul jött rá. Newton ezután szavakban is megfogalmazta ezt a
törvényt, a „gravitáció törvényének” nevezve. Ugyanakkor nyilvánvaló tény, hogy
a papírra vetett szavak csak leírását adták egy olyan jelenségnek, amely mindig
is tapasztalható volt, még mielőtt bárki észrevette volna. Amikor Newton ezt a
törvényt szavakban kifejezte, nem alkotott és nem is léptetett hatályba új
törvényt. Egyszerűen csak világosabbá és érthetőbbé tette az emberek számára
azt, ami már régóta megvolt és működött.
Hasonlóképpen, Isten erkölcsi törvénye mindig is létezett. Az angyalok
természetszerűleg engedelmeskedtek neki, anélkül, hogy belegondoltak volna.
Lucifer volt az első, aki felfedezte és kimutatta, hogy az angyalok viselkedése
mindig arra irányul, hogy Isten akaratát teljesítsék. Így tulajdonképpen azt
mondhatjuk, hogy Lucifer „fedezte fel” az erkölcsi törvényt, és eltökélte
magában, hogy nem veti alá magát neki.
Ahhoz azonban, hogy az ember is megértse az erkölcsi törvény működését,
ráébredhessen a bűn hatalmára, és megláthassa a bűn és a halál közötti
összefüggést, Istennek meg kellett fogalmaznia törvényét, az ember számára
érthető, nyelvi keretek között. És pontosan ezt tette a Sínai-hegyen. Egy
példázaton keresztül még világosabbá válhat a kép:
Egy példázat
Tegyük fel, hogy van egy embercsoport, amely megrekedt egy hegycsúcson.
Körülöttük mindenhol meredek szakadékok, és a hegyről nem lehet lejutni. A
szakadékokba letekintve csak sötétség látszik, az alja olyan messze van, hogy
látni sem lehet. Valójában a szakadék alja tele van éles sziklákkal, amelyek
bárkit porrá zúznak, aki leesik vagy aki elég bolond ahhoz, hogy leugorjon a
csúcsról.
Egy nap feltűnik egy különös alak a semmiből, és arról kezdi győzködni az
embereket, hogy lent, a sötétségen túl, egy csodaszép föld terül el, telve
minden földi jóval – egy valóságos paradicsom. Arról beszél, hogy ha valaki
leugrik, amint átér a sötétségen, hirtelen lelassul az esése, és pihekönnyen
landol az említett paradicsomban. Sőt, a különös idegen még azt is megteszi,
hogy leugrik a hegycsúcsról, és drága gyümölcsökkel megrakodva tér vissza.
Egyre több ember kezd hallgatni a szavára, és egymás után ugrálnak le.
Van azonban a csoportban valaki, aki pontosan tudja, mi vár az emberekre
odalenn. Elkezd rimánkodni nekik, hogy ne ugorjanak le, és figyelmezteti őket,
milyen rettenetes sors vár rájuk, ha mégis megteszik. De kérlelése süket
fülekre talál, az emberek tovább ugrálnak. Végül a veszélyt ismerő ember
elővesz egy pisztolyt, odaáll az egyik szakadék elé, és ezt mondja: „Ha valaki
leugrik, azt lelövöm.” Néhányan azonban ennek ellenére is vállalják az ugrást.
Ami a lényeget illeti, ezen emberek sorsa már az ugrás pillanatában
megpecsételődött – ti. meg fognak halni –, a fegyveres mégis mindenki szeme
láttára lelövi őket.
Nos, így már más a helyzet. Először az esés következtében haltak meg, most
azonban itt van egy fegyveres, aki megöli őket. Az ok-okozati törvény – a
gravitáció törvényének – eredményét most egy másik ember hajtja végre azzal,
hogy megöli a leugrókat. Az illető olyan rendszert állított fel, amelyben az
emberek vagy engedelmeskednek uralmának, vagy elszenvedik a büntetést, amelyet
az ok-okozati törvény helyébe lépő rendszer hajt végre rajtuk. Most már jogi
törvényről beszélünk („Ne ugorj, különben lelőlek!”), a természeti törvény
helyett (ha leugrasz, a gravitáció megöl). A természeti törvény mindig magasabb
rendű, hiszen örök érvényű. Az emberek tudatlansága és önpusztító viselkedése
miatt azonban a dolgok valódi természetét átlátó fegyveres felállított egy jogi
rendszert a természet rendszerén belül, hogy akit lehet, megmentsen a biztos
haláltól. Valójában ugyanis csak azokat lövi le, akik amúgy is biztosan
meghalnának, s amellett, hogy ez irgalmas cselekedet – hiszen ezek az emberek
szörnyet halnának a sziklákon – ezzel több jó dolgot is elér:
Azok, akik fenn maradtak, félni fognak
leugrani. Így talán egy kicsit tovább élhetnek, és van remény, hogy ez idő
alatt ők maguk is felismerik a lenti állapotok valódi természetét, és
annak a különös alaknak a jellemét, aki megtévesztette őket.
Megrövidíti azok szenvedését, akik a
sziklákhoz csapódnának ugyan, de nem halnának meg azonnal.
Természetesen ezután mindenki a fegyverestől kezd rettegni. Zsarnoknak
fogják bélyegezni, és azt tervezgetik, hogy amikor éppen nem figyeli őket, majd
leugranak. Zokon veszik jelenlétét, és azzal vádolják, hogy megfosztja őket a
boldogságtól – noha éppen ő az, aki javukat munkálja.
Látjuk a párhuzamot? Isten ezért helyezte a kérdést jogi keretek közé,
büntetések terhe mellett. A törvényadással Isten ezt mondta: „Ha leugrasz,
lelőlek.” Bár az embereket már korábban is megölte a bűn, ők mégsem látták ezt
át, és nem féltek a bűntől. Belenyugodtak megromlott életvitelükbe és az azt
követő halálba – mint ami az élet természetes velejárója –, és nem látták
szükségét, hogy tartsanak a bűntől, vagy hogy megjobbítsák útjaikat. Isten
ezért léptetett életbe egy jogi rendszert. Egy olyan keretrendszert adott,
amelyben ha valaki áthágja a kijelentett törvényeket, akkor Ő maga követeli meg
a törvényszegő halálát. Így az emberek félni kezdtek a bűntől, mert az a
halállal kapcsolódott össze tudatukban, ugyanakkor igyekezetükben, hogy
tartózkodjanak tőle, azt is felismerték, milyen mélyen gyökerezik a bűn
természetükben. Felismerték, hogy természetfeletti segítségre van szükségük, ha
valaha is meg akarnak szabadulni tőle, és így a törvény Krisztusra vezérlő
tanítómester lett számukra (Galata 3:24).
Sajnos azonban sokan Istent kezdték a probléma valódi forrásának tekinteni,
hiszen Ő adta az említett szabályokat, és Ő követelte meg betartásukat,
halálbüntetést róva az ellenszegülőkre. Az emberek inkább Istentől akartak
szabadulni, semmint bűneiktől; zúgolódtak törvényei miatt, és Őt hibáztatták
azért, hogy az engedetleneknek meg kell halniuk. A végeredmény tekintetében
azonban mindegy volt, Isten ítéli-e halálra a bűnöst, vagy hagyja, hogy a bűn
végezzen vele.
Vegyük például az özönvíz előtti világot vagy Sodoma lakóit. Isten
özönvizet, illetve tüzet küldött e két társadalom kiirtására. Ha Isten ezt nem
tette volna meg, mi történt volna ezekkel az emberekkel? Néhány éven belül az
egész nemzedék amúgy is kipusztult volna! A bennük munkálkodó bűn ugyanúgy
megölte volna őket, mint ahogy mindenki mást! Ugyanolyan halottak lennének,
mint így, hogy az özönvíz, illetve a tűz vitte őket a sírba. Akkor miért ment
elébe Isten ennek az eseménynek azzal, hogy megölte őket? Mit akart ezzel
elérni? Egyrészt az elkövetkező nemzedékek előtt kívánta világossá tenni, hová
vezet a bűn, s így megtanuljanak félni tőle. Másrészt Istennek határt kellett
szabnia a bűnnek, mert különben az emberiséget teljesen hatalmába kerítette
volna.
Három szint
Az Istenhez való viszonyulás és a Vele való kapcsolat szempontjából az
emberek alapvetően három különböző szinten állhatnak.
Az első és legalacsonyabb szinten a
gondolkodás mottója: „Ha engedetlen vagyok, Isten megöl.” Ebből fakadóan
Istentől és az általa kiszabott büntetésektől félnek, és ezért Őt
próbálják meg kiengesztelni. A pogány vallások mind ezen az alapon
működnek, és sokszor még az izraeliták istentiszteletének is ugyanez a
torz gondolkodás volt a mozgatórugója. Még sajnálatosabb azonban, hogy sok
„keresztény” még ma is ugyanezen a primitív szinten áll az
istenismeretben. Istent tartják a probléma forrásának, és azt kívánják,
bárcsak megváltoztathatnák Őt.
A második szinten az emberek többé már nem
Istent tartják a probléma forrásának, hanem saját cselekedeteiket. Isten
nem szeretné megölni őket, de ha az emberek nem jobbítják meg
cselekedeteiket, akkor kénytelen lesz megtenni. Az igazságszolgáltatás
megköveteli, hogy Isten elpusztítsa őket. Azoknak, akik így gondolkodnak,
már jobb istenképük van, de még mindig nem látják a probléma valódi
gyökerét. A halált Isten szükségmegoldásának tartják, azt gondolván, hogy
Ő maga is kötve van az igazságszolgáltatás törvénye által. Azt gondolják,
a valódi probléma cselekedeteikben rejlik, és ezért
erőfeszítéseiknek cselekedeteik megváltoztatására kell
irányulniuk, hogy azok összhangba kerüljenek a törvény kívánalmaival.
Ezen a szinten a bűnös a megoldást az igazságszolgáltatás előtti
megfelelésben látja.
A harmadik szinten azonban végre megértjük a
lényeget. Valójában egyetlen probléma van csupán: Istentől való
elszakadottságunk, amely a bűnnek nevezett betegséggel fertőzött meg
minket. Ez az, ami szétrágja életünket, gonosz cselekedeteket idéz elő
bennünk, és végül megöl minket. Valójában a bűn az igazi pusztító. Nem a
jogi törvény miatt halunk meg – amely megköveteli a bűnös halálát –, hanem
egy ok-okozati elven működő természeti törvény miatt. Most tehát, ha
látjuk a valódi problémát – a bennünk lakozó bűnt –, akkor tudjuk, nem
elég pusztán a cselekedeteinket megváltoztatni, hanem új természetre van
szükségünk. Attól a Valakitől kell életet nyernünk, Aki egyedül képes ezt
elvégezni értünk. Ezen a szinten a hívő végre a hit általi megigazulás
alapján gondolkodik és cselekszik.
Muszáj megértenünk ezt, mert ha a gondolkodásunk megreked a második
szinten, akkor a bűnhöz és Istenhez való viszonyulásunkat mindig csak a jogi
keretek szemszögéből fogjuk látni és tapasztalni. A bűnről úgy fogunk
gondolkodni, mint ami a törvény részleteinek megsértése, az üdvösség pedig a
parancsolatok iránti engedelmesség. Isten kegye és maga az élet is teljesen a
szabályokhoz kötődik. Valójában ez a törvényeskedés alappillére.
Nem a cselekedeteim, hanem a természetem
Amikor a harmadik szintre érkezünk, és már nem kiskorúak vagy szolgák
vagyunk, hanem fiak (Galata 4:3,7), akkor végre megértjük a lényeget. A gond
valójában nem azzal van, amit teszünk. Nem a cselekedeteinkkel van
a gond, hanem azzal, amik vagyunk. A természetünk van mélyen
megromolva. Felismerjük, hogy Isten sem a cselekedeteinket próbálja
megváltoztatni, hanem új szívet akar nekünk adni, és meg akar szabadítani
minket bűnös természetünktől, ami megöl minket. Új természetet akar adni, amely
által a cselekedeteink is megváltoznak! Most már nem Istentől félünk, sőt, már
nem is a cselekedeteinktől, hanem saját magunktól! Most már nem azért küzdünk,
hogy megváltoztassuk a cselekedeteinket, hanem teljes szívvel
Krisztust keressük, hogy alá tudjuk rendelni magunkat Neki, Aki egyedül képes
megváltoztatni a természetünket! Nem Isten, még csak nem is az
igazságszolgáltatás az, ami a halálunkat követeli. Bűnnel elátkozott
természetünk az, ami munkálja bennünk a halált; és bár Isten törvénye vezetett
el minket ennek felismerésére, a probléma megoldására mégis erőtelen. Krisztushoz
kell jönnünk (nem az írott törvényhez, hanem az élő törvényhez), hogy életünk
és új természetünk legyen (Galata 3:24).
Isten a problémát egy jogi keretrendszerbe helyezte. Törvényeket és
büntetéseket szabott meg, ez azonban nem adja ki a teljességet. Ez csupán kép a
képben – a második szinten. A valódi kérdések magasabb szinten rejlenek: nem a
jogi, hanem a természeti törvények szintjén. Itt olyan elvekkel találkozunk,
amelyek a világegyetem létének alapját képezik.
