Tíz-tizenöt évvel ezelőtt egy természetfeletti átélés keretében olyan dolgot tapasztaltam meg, amilyenről korábban még csak nem is hallottam. Néhány pillanatig átéltem Isten érzéseit, Isten irántunk érzett szeretetét, néhány pillanatig azt éreztem, amit Ő.
Mindez úgy történt, hogy az ágyamban feküdtem, és éppen a
feleségemért imádkoztam, aki éppen beteg volt. Kb. így imádkoztam: „Istenem, én
tudom, hogy Te nagyon szereted a feleségemet, légy szíves, gyógyítsd akkor meg…” Idáig jutottam az imámban, amikor valami
rendkívüli dolog történt. Szerintem Isten megsajnálhatott a szegényes istenképemért,
hogy szerintem mennyire is szereti Ő a feleségemet, és egy pillanatra
megnyitotta az értelmemet? a szellememet, vagy mit. Én pontosan nem tudom, mit
tett, de a következő pillanatban egy bizonyos értelemben már „mintha én lettem
volna Ő”. Azt éreztem, amit Ő érez a feleségem iránt… Átéltem az Ő érzéseit,
azaz a szellemi valóságot? Isten szeretetével kapcsolatban.
A szeretetével körülvette, azaz körülvettük a feleségemet,
mint egy izzó erőtér, egy láthatatlan burok, amely TELJESEN körülzárta. Oly
módon, mint amikor a teljesen víz alá merített labdát is teljesen körül zárja a
víz. Ennek a szeretetnek is volt egyfajta „nyomása”, azaz „aktív” volt, nem
pedig „passzív”. Ahogyan a víz azonnal ott terem, és behatol a víz alá merített
testbe, ha talál egy rést, így Isten is teljesen körülzárta a feleségemet, és
azonnal cselekedett, ha erre lehetősége adódott. Igazából azt éreztem, hogy a
szeretetének mi, a gyermekei vagyunk az útjában, mert a feleségem irányából egy
másik „erőtér” tartotta vissza, hogy Isten szeretetének az erőtere még ennél is
szorosabban körülzárhassa. Érdekes volt még a számomra, hogy Isten a feleségem életében
„maradéktalanul” jelen volt. Én korábban valami olyasmit gondoltam, hogy Isten
figyel egy kicsit ide is, oda is, és van, amikor éppen velem foglalkozik, van,
amikor inkább mással, de ebben az átélésben nem így volt. Isten TELJESEN jelen
volt. A teljes figyelmével, és ez a TELJES jelenlét folyamatos volt, sohasem
szakadt meg, egy pillanatra sem. Néhány pillanat múlva ez az átélés a számomra
véget ért. Újra önmagam voltam, egyedül a saját érzéseimmel.
Azóta már rengeteg idő eltelt, sokat gondolkodtam ezekről. Jelenleg
úgy vélem, Isten ezen az átélésen keresztül megmutatta, hogy
1. Ő maximálisan jelen van pillanatról pillanatra
az életünkben, még ha ezt nem is érzékeljük, és semmi sem kerüli el a
figyelmét. Folyamatosan TELJESEN jelen
van nálam, és TELJESEN jelen van nálad, Isten képes egyszerre több helyen is
TELJESEN jelen lenni.
2. Ő mindig megteszi azt a jót az életünkben, amit csak megtehet. Az Ő szeretete körülzár minket, és ha kell, türelemmel vár, amíg felnövünk az áldásainak elhordozásához. Ő a legszívesebben már most odaadna mindent, mert annyira szeret, de ehhez meg kell várnia, amíg mi felnövünk, vagy felhagyunk az ellenállással. Igazából mi vagyunk az Ő szeretetének a korlátai. Nem arról szólt ez az átélés, hogy a bűneink miatt vagyunk a korlátai, - bár gondolom, azok miatt is korlátozhatjuk, - hanem inkább arról, hogy még gyermekek vagyunk, és még növekednünk kell, hogy bírni tudjuk az áldásait. Neki ezt valami miatt meg kell várnia, és meg is várja, és ki is munkálja bennünk.
A legfontosabb dolgok, amelyeket megértettem eddig ebből az átélésből:
1. Megerősödött a hitem Isten feltétel nélküli forró, aktív szeretetében, és abban, hogy sohasem hagy magunkra minket. Ez elképzelhetetlen a számomra a fentiek tükrében. Ő mindig velünk van és mindig „kéznél van”.
2. Megerősödtem abban, hogy Isten figyelmét semmi nem kerüli el velünk kapcsolatban.
3. Megerősödtem abban, hogy összetartozunk Istennel. Ő és én egy családot alkotunk, és nagyon-nagyon közel állunk egymáshoz. Annyira közel, hogy úgy érzem, ezzel kapcsolatban nagyon be vagyunk csapva a gonosz által, mert nem tudunk erről, mert ez annyira hihetetlen… Isten és mi…? Ez túl szép, hogy igaz legyen… a világ számára ez elképzelhetetlen…. Közelebb már nem is állhatnánk, jobban már nem is tartozhatnánk össze. Összetartozunk. Mint férj és feleség, akik szerelmesek. Ő folyamatosan rám gondol, és azon töri a fejét, hogy mit segíthetne, mivel tehetné jobbá az életemet, hiszen mindig velem van és összetartozunk.
Ezt korábban nem így gondoltam. Istenre mindig úgy néztem, mint egy külön "lénykategóriára", aki szeret, ezt tudtam, de én úgy gondoltam, hogy úgy szeret, mint egy aranyos kis házikedvencet. Szóval van Ő, a magasságos Isten, és vagyunk mi emberek, akik azért más kategóriák vagyunk. Nem így van! Isten VALÓDI, szellemi gyermekei vagyunk az újjászületésünket követően, Jézus testének és vérének a részesei. Szeretett "fajtársak", családtagok, valódi gyermekek. Isten és mi összetartozunk, mert mi Tőle születtünk, az Ő gyermekei vagyunk. Az Ő véréből valók. Mert aki az Úrral egyesül, egy szellem ővele. Mert aki szellemtől születik, szellem az.
(1Ján 3:2) "Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, és még nem lett nyilvánvalóvá, hogy mivé leszünk. De tudjuk, hogy ha nyilvánvalóvá lesz, hasonlókká leszünk Ő hozzá; mert meg fogjuk őt látni, amint van."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése